Az irodalmi rendezvényének sorát folytatta kedd este Hartay Csaba magyarországi író, költő, blogger közönségtalálkozója a Szimplában, amely az Örök rajongók címet viselte.
A költő nyers őszinteséggel és humorral számolt be fiatalkori emlékeiről, a gimnáziumban töltött korszakáról és a szarvasmarha-telepén töltött idejéről, a szerző ugyanis Szarvason él, társtulajdonosként egy szarvasmarha-telepen dolgozik. Ez ihlette a kirobbanó humorú, terepnapló szerű tehenészregényét, amely Nem boci! címmel 2015-ben jelent meg, és amelyből néhol már-már székely humor-szerű frissességgel olvasott fel.
Mint az a fotós barátjával, Bach Mátéval folytatott beszélgetésből kiderült, Hartay Csaba a társadalom visszáságairól szóló írásait nemrégiben a Viharsarki Kattintós elnevezésű humorblogján kezdte népszerűsíteni. S bár elmondása szerint elkerülhetetlen, hogy valaki ne sértődjön meg egy-egy oda felkerülő írása miatt, vállalja a kockázatot és elég őrült figurának tartja magát ahhoz, hogy bejegyzésein elég gyakran ő maga is elmosolyodjon.
A beszélgetés legelején nem titkolta, hogy több évig újságíróként dolgozott, de hamar elengedte a szakmát, mert úgy érezte, nem elég élelmes ahhoz, hogy ezt folytassa. A gimnáziumi évei alatt is kalandos utat járt be: tanárainak nem igazán sikerült elnyernie tetszését, egy igazi rossz gyerek volt, akit egyszerre kilenc tantárgyból buktattak meg, rúgtak ki és helyeztek át egyik gimnáziumból a másikba. Bár közölt irodalmi folyóiratokban, megjelent nyolc verseskötete, három regénye és egy novelláskötete, ugyanolyan ,,kisembernek” érzi magát, mint a többi társa a szarvasmarha-telepen. Elmondta azt is, hogy mindennapjai a földművelés és az állattenyésztés rutinjában ledegradáló monotonitást szülnek, mégis írásaiban ezt kellő humorral, öniróniával, őszinte derűvel és érzékenységgel képes átadni.
A Holtág (2016) című prózakötete talán egyike azon munkáinak, amely – úgymond – mélyebb ihletésű, amely a generációk közti párbeszédre épül. Valójában a kötet a nagyapa és az unoka barátságáról szól egy érzékeny kisfiú szemszögéből, látomásokkal szőtt emlékekből építi fel a nikotinfüggő családfő agóniáját, amelyben tulajdonképpen édesapja élettörténetét alkotta meg.
Ugyanakkor a Rajongók voltunk című novellakötete is egyfajta nosztalgia, az első dolgokba való visszalapozásként említette, amely a fiatalkor rácsodálkozásáról szól a világra, ahol egy 12 éves Hartay Csabát aktivál a szerző. Róla (is) mesél, de közben visszalapoz a ’80-as évek ébredező Magyarországára, az addig ismeretlen termékekre, divatra, gondolatokra. Erre utal az a Turbó rágót felidéző könyvborító is, ami számtalan gyerekkori emléket idéz fel.
A költő a beszélgetés alatt és a felolvasott írásaival is, hol tréfásan, hol komolyabban azt sugallta, hogy a lelkesedés lángja, a fiatalkori rajongás, a dolgokra való rácsodálkozás nem szabad kivesszen belőlünk. Hogy mindezt életben tartani nem lehetetlen feladat, arra maga Hartay Csaba a bizonyíték.